Egy pitypang élete

Lesz*rom a Pozitivitást

2019. május 11. 15:04 - Emmadandelion

Amikor kicsi voltam, apukám testvérének volt egy Orsi nevű barátnője. Érdekes módon már nehezemre esne felidézni Orsi arcát vagy testalkatát, sőt, az is lehet hogy már akkor sem ismerném meg, ha szembe jönne velem az utcán, de egy valami mégis kitörölhetetlenül beleégett az emlékeimbe. Orsi mosolya. Az a széles, őszinte mosoly, ami minden embert gyönyörűvé tesz, mert sugárzik belőle a szeretet. Sok ember képes így mosolyogni, de Orsiban az volt a különleges, hogy Ő MINDIG mosolygott. Számtalanszor találkoztam vele az évek során, mégsem volt rá példa, hogy ne a megszokott arckifejezést láttam volna rajta. Sehová sem ment a mosolya nélkül. 

Amikor később elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen ember is szeretnék lenni, hogy milyen embernek szeretnék látszódni mások szemében, mindig valaki olyannak képzeltem el magam, mint Orsi. Egy olyan Emmát láttam magam előtt, akinek mindig ott van az az őszinte, szívből jövő, sugárzó mosoly az arcán, aki olyan mint a nap: ragyog, és jó a közelében lenni. Aztán ahogy teltek az évek, egyre messzebb kerültem ettől az álomképtől. S minél messzebbre sodródtam, annál görcsösebben próbáltam ennek az ellenkezőjét mutatni a külvilág felé. Sőt, néha még magam felé is. Kerestem a boldogságot. Próbáltam azonosulni mindenféle hitrendszerrel és gondolkodás menettel, de valahogy mindig az lett az eredményt, hogy a sikertelenségekből kellett rájönnöm, mekkora nagy önámításban is éltem.

A leghatásosabb módszer a pozitív gondolkodás volt. Sőt, sokszor meg is esett velem, hogy elképzeltem mit szeretnék, milyen jó érzés lenne megkapni, mire az élet váratlanul megadta azt. A pozitív gondolkodás olyan volt számomra, mint algopirin a fejfájásra: elmúltak a negatív tünetek, de nem jöttem rá mi okozta a migrént és nem volt rá garancia, hogy a fájdalom többé nem tér vissza. Hiszem mit is képviselnek a nagy "tanítók" és motivációs trénerek? Borzalmasan rossz volt az életük, szenvedtek, aztán megváltoztatták a gondolkodásukat és BUMM, mára már sikeresek, gazdagok, boldog párkapcsolatban élnek és azzal foglalkoznak amit szeretnek csinálni. Úgy állítják be a boldogságot, mintha az olyan lenne mint a herpesz: ha egyszer megkaptad, örökre veled marad. Ennek a mintának köszönhetően mindegy mit tettem, boldogtalan maradtam. Ha kudarc ért, akkor a csalódottság miatt, ha pedig sikerült elérnem egy célomat, nem tudtam merre induljak tovább, elmúlt a sikerélmény nyújtotta boldogság és nem értettem miért. 

Aztán rájöttem, hogy egy olyan világban nőttem fel, ami minden percben azt sulykolta belém, hogy a lehető legboldogabb és legsikeresebb arcomat kell mutatnom a külvilág felé. Kiemelkedően szépnek, okosnak, humorosnak és tehetségesnek kell lennem, máskülönben csak egy vesztes senki vagyok. Folyamatosan azt érzem, ha nem vagyok minden percben boldog és pozitív, elbuktam. A pozitív életszemléletem rengeteg nehéz időszakban volt segítségemre, mégsem segített elfogadni a negatív dolgokat, csak megtanított ignorálni/kezelni őket. 

Egy sikeres embernek nem kell folyamatosan felvágnia eredményeivel és életszínvonalával, mert tudja, hogy sikeres. Egy pozitív, boldog embernek sosem kell a tükör előtt mantráznia, hogy Ő mennyire boldog. Tudom, hogy közhely, de tényleg igaz, hogy minél inkább próbálja valaki meggyőzni valamiről a környezetét, annál inkább az ellenkezője igaz rá a valóságban. A pozitív gondolkodásnak számomra az a hátulütője, hogy amikor arról álmodozom, milyen szép nagy házam lesz majd úszómedencével, az voltaképpen nem egy pozitív töltetű gondolat, hiszen közben ott van a fejemben, hogy azért futtatom ezt a gondolat sort, mert nem vagyok elégedett a jelenlegi otthonommal. Így van ez minden mással is. Azt mondják, hogy be kell vonzanunk a tökéletes társat, a szuper munkahelyet meg a luxus otthont, de ezzel igaziból azt mondják "szingli vagy és ez nem oké, muszáj kerítened valakit, vagy magányosan és szomorúan halsz meg" és hogy"be kell vonzanod ezeket a dolgokat az életedbe, mert a mostani életed sz*r". Ha mindig csak a jobbra, nagyobbra és többre vágyom, örökké csak azt az elérhetetlen, megfoghatatlan boldogság buborékot fogom üldözni. 

Számomra az igazi boldogság az, ha képes vagyok értékelni a jelenlegi körülményeim, ha el tudom fogadni a negatív gondolataimat és kimerem mutatni, ha szomorú vagyok. Hihetetlen, hogy 15 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, Orsi nem mosolygott állandóan. Orsi csak akkor volt derűs, amikor én láttam Őt, viszont akkor mindig. Ez elég volt ahhoz, hogy tévesen azt a következtetést vonjam le, én is lehetek majd olyan ember, aki minden percben könnyed, boldog és mosolygós. Ma pedig akárhová megyek vagy nézek, lavina szerűen ömlik rám más emberek sikere, boldogsága, pozitív életszemlélete és tehetsége. Mire észbe kapnék, máris kevésnek és sikertelennek érzem magam tőlük, mert tudat alatt máris összehasonlítottam magamat velük, pedig egy csak egy apró részletet láttam belőlük, azt is egy szűrőn keresztül. 

Tehát ezért döntöttem úgy, hogy mostantól lesz*rom a pozitív gondolkodást. Lesz*rom az összes elvárást és hamis mosolyt. Ragyogóan fog sugározni a mosolyom ha boldog vagyok és kipirult arccal fogok sírni ha szomorú. El fogom követni a buta hibáimat, hogy aztán később röhöghessek rajtuk. Nem egy buta 21. századi social media kompatibilis életet akarok, hanem a sajátomat, tele nevetéssel, barátokkal és szeretettel! 

 

ffee2447b152494b43d9816faaea83c8_xl.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://emmadandelion.blog.hu/api/trackback/id/tr2814820730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.