Manapság szinglinek lenni már szinte egy életstílus. Szajkózzuk mennyire jól elvagyunk egyedül és egyáltalán nem félünk a magánytól. Egy ideig én is így nyilatkoztam de aztán szemügyre vettem milyen is az az egyedül eltöltött idő. Például amikor egyedül vacsorázom, mindig nézek közben valami filmet. Vagy ha unatkozom valahol, mindig tudok chatelni valakivel a mobilomon. Ha megyek valahova, ha takarítok vagy bármilyen más tevékenységet folytatok a házban, mindig zenét hallgatok közben. Fizikailag egyedül vagyok, mégsem töltök minőségi időt magammal. Nincs olyan része a napomnak, vagy a hetemnek, amikor eltudnék merülni a gondolataimban vagy csak egyedül mernék maradni velük...
Szabadnapos vagyok, az ágyamban pihenek. Nézem a számítógép monitorját, már majd kifolyik a szemem. Végre szabadnapom van, megérdemlem hogy kicsit lazítsak egy jó film társaságában. Miután véget ér a film, figyelmes leszek rá, hogy a résnyire nyitott ablakomon besuttog a külvilág moraja. Odakuporodok az ablakpárkányra és hirtelenjében elveszettnek érzem magam. Mintha beszippantana a látvány. A házakat aranysárga délutáni napfény világítja meg. A fák levelek nélkül mindig kopasz, szomorú látványt nyújtottak. Viszont ez a kedves, meleg napfény még ezt is barátságossá varázsolta számomra.
Fejben újra 5 éves vagyok. A teraszunkon lévő hintaágyban fekszem, gyönyörködve a világban. Amikor a hintaágy ringásával elértem egy pontot, a meleg nyári napfény mindig rám-rám kacsintott a fák levelei között. A madarak csicsergése töltötte meg élettel hatalmas udvarunkat, azonban a vadgalamb jellegzetes huhogása mindig kihallatszott madártársai éneke közül. 
Talán ez a huhogás -amit most hallok - repített vissza ebbe az emlékképbe. Felidézte bennem, mennyire csodálatos érzés volt önfeledten rácsodálkozni a világra, s nem kellett bűntudatot éreznem a semmittevés miatt. Tizennyolc év telt azóta a nap óta. Vajon hány olyan pillanat volt azóta az életemben, amikor mertem megállni és csak úgy rácsodálkozni a világra? Attól tartok, közel sem elég.
Szóval csak feküdtem ott, gyönyörködve a kilátásban. Aztán felkerekedtem és elmentem sétálni. Csak úgy, cél nélkül. Bedugtam a fülhallgatóm a fülembe, de ezúttal nem telefonáltam és még csak zenét sem hallgattam. Hagytam kalandozni a gondolataimat. Néztem a gyönyörű téglaházakat, hogyan fürdőznek a napfényben. Nyugalom töltötte el a szívem. Újra 5 éves gyerek voltam a nyári szünet alatt, aki szabadnak érzi magát s mit sem tud a külvilág borzalmairól. Mintha minden lelassult volna körülöttem, holott csak én lassítottam le, hogy átengedjem magam azoknak a szépségeknek és érzéseknek, amik mindennap körülvesznek bennünket.
Ma délután úgy igazán egyedül voltam és eszembe se jutott a magány vagy a szomorúság. Körülölelt a napsütés és visszarepített az időben. Eszembe juttatta, milyen is az, ha időt szánok befelé is figyelni. Könnyed, boldog és kiteljesedett érzés.
