Csengetnek. Ajtót nyitok és ott áll a küszöbön ez a srác. Öltönyben vár rám, hogy elvigyen egy italra, majd egy kellemes étterembe. Nevetünk, csacsogunk.  Ő azt mondja szép vagyok, én megvonom a vállam. Nem vagyok már az a kiéhezett fenevad, aki nyálát csorgatva várja hogy bók és elismerés tetemeket dobjanak elé, hogy aztán azon csámcsogva jól érezze magát egy darabig. Szeretném azt hinni, hogy ennél már jobb viszonyt ápolok önmagammal. 

Mire észbe kapok, már az ágyadban fekszem. Érzékien simogatlak, míg Te a nyakamat csókolód. Úgy mozgok, lélegzek, nézek rád, mintha minden porcikámmal ezt kívánnám. Pedig nem akarom. Egyáltalán nem akarom, mégis megteszem. Te mindent megtettél. Étterembe vittél, elém jöttél, hazavittél, bókoltál. Borzalmasan csalódott lennél ha megtudnád, hogy most, ebben a pillanatban amíg izzadt testeddel rajtam lihegsz, én rá gondolok. Hogy olyan emlékek jönnek fel vele kapcsolatban, melyeket már rég elfeledettnek gondoltam. Hirtelen felrémlett minden. Az illata, az íze, a mérete. Ahogyan együtt éltük át a gyönyört ugyanabban a percben, s hangos nyögések közepette szorítottuk egymás testét. Olyan tökéletes összhang volt köztünk. Ezt a fajta összhangot nem lehet megtanulni vagy színlelni. Csak találni lehet, valakiben.

Azt hittem, ugyanolyanok vagyunk. Ezt szerettem benned a legjobban. Aztán kiderült, hogy Te végig csak szerepet játszottál. Többnyire csak hazudtál. Mondtad, amiről azt gondoltad, hallani szeretném. Én pedig megvetettelek ezért, mérgelődtem és nem tudtam megbocsátani. A fejedhez vágtam, hogy én mindenemet neked adtam, Te mégis a szemembe hazudtál. 

Két év. Két év, tizenegy nap és tíz óra. Ennyi időre volt szükségem egyedül hogy megértsem. Hogy rájöjjek, semmi jogom nincs feldúltnak vagy mérgesnek lenni a történtekkel kapcsolatban. Mégis ugyanolyanok vagyunk. Mindketten szerepet játszottunk, mert sosem hittük volna, hogy bárki képes lenne szeretni igaz valónkat. Létrehoztunk két karaktert, s többnyire jól is éreztük magunkat a szerepünkben de valami mégis megromlott. Hiába adtunk bele minden szeretetet ebbe a dologba, sosem volt elég. Sosem tudtunk feltöltődni. Mert nem egymást szerettük, csupán kitalált karaktereket. 

Nem tudom, hogy fogom-e még azt érezni valaha is bárki iránt, amit azt hittem, hogy irántad érzek. Csak azt az egyet tudom, hogy legközelebb nem engedem meg magamnak, hogy egy szerep mögött bujdokoljak a komfortzónámban. Legközelebb majd teljesen odaadom magam. Meztelenül állok majd az emberem előtt, s teljesen kitárulkozom. Ő pedig imádni fog érte.