Mindig irigyeltem azokat az embereket akik erőt és magabiztosságot sugároznak. Akik tudják mit akarnak és nem félnek hangoztatni a véleményüket. Az a figura akartam lenni, aki mindig a képedbe mondja az igazságot, az őszinte véleményét. Hosszú éveken keresztül dolgoztam rajta, s végül sikerült elég bátornak lennem ahhoz, hogy mindig kimondjam kertelés nélkül a gondolataimat. A sikerélmény hatása alatt először észre sem vettem, hogy lassan eltűnnek az emberek az életemből...
Sokáig úgy gondoltam, ha egyszer végre megtanulom szeretni magam, onnantól kezdve az egy tartós állapot lesz, halálom napjáig. Persze tévedtem. Mostanában kezdek csak rájönni, hogy az önmagammal való kapcsolatom pontosan olyan, mint a többi emberrel való viszonyom. Vannak napok, amikor szeretem magam és felhőtlen a kapcsolatunk, de lehetnek napok amikor haragszom, sőt, utálom magam. Mindig meglepődök, mikor rájövök, rajtam kívül még hányan szenvednek ugyanettől a problémától, így összeszedtem azokat a gondolatokat, amik gyógymódként szolgálnak önutálatra.
Amikor kicsi voltam, apukám testvérének volt egy Orsi nevű barátnője. Érdekes módon már nehezemre esne felidézni Orsi arcát vagy testalkatát, sőt, az is lehet hogy már akkor sem ismerném meg, ha szembe jönne velem az utcán, de egy valami mégis kitörölhetetlenül beleégett az emlékeimbe. Orsi mosolya. Az a széles, őszinte mosoly, ami minden embert gyönyörűvé tesz, mert sugárzik belőle a szeretet. Sok ember képes így mosolyogni, de Orsiban az volt a különleges, hogy Ő MINDIG mosolygott. Számtalanszor találkoztam vele az évek során, mégsem volt rá példa, hogy ne a megszokott arckifejezést láttam volna rajta. Sehová sem ment a mosolya nélkül.
Felugrott megint a kis piros jelzés, értesítést kaptam. Valaki megint hozzászólt egy videómhoz. A kommentelő kérdése a következő volt: Nem félsz attól, hogy 30 évesen már minden férfi kerülni fog, mert családalapításra alkalmatlan vagy? Ugyanis rengeteg transznemű lesz öngyilkos idősebb korára, mikor realizálódik bennük, hogy valódi női szerepekre nem alkalmasak és már szextárgynak sem jók.
Manapság szinglinek lenni már szinte egy életstílus. Szajkózzuk mennyire jól elvagyunk egyedül és egyáltalán nem félünk a magánytól. Egy ideig én is így nyilatkoztam de aztán szemügyre vettem milyen is az az egyedül eltöltött idő. Például amikor egyedül vacsorázom, mindig nézek közben valami filmet. Vagy ha unatkozom valahol, mindig tudok chatelni valakivel a mobilomon. Ha megyek valahova, ha takarítok vagy bármilyen más tevékenységet folytatok a házban, mindig zenét hallgatok közben. Fizikailag egyedül vagyok, mégsem töltök minőségi időt magammal. Nincs olyan része a napomnak, vagy a hetemnek, amikor eltudnék merülni a gondolataimban vagy csak egyedül mernék maradni velük...
Egy hét, tizenkét óra és harmincnégy perc. Ennyi telt el azóta, mióta feltöltöttem egy videót az internetre TRANSZNEMŰ VAGYOK címmel. Ez alatt az idő alatt 66 EZER (!!) ember kattintott rá. Megpróbálom elképzelni ezt az ember tömeget magam előtt, de nem megy. Természetesen ezeknek az embereknek véleménye is van, amit nem félnek megosztani hozzászólások formájában. Rengeteg érzés és gondolat gyűlt össze bennem ezzel kapcsolatban.
Csengetnek. Ajtót nyitok és ott áll a küszöbön ez a srác. Öltönyben vár rám, hogy elvigyen egy italra, majd egy kellemes étterembe. Nevetünk, csacsogunk. Ő azt mondja szép vagyok, én megvonom a vállam. Nem vagyok már az a kiéhezett fenevad, aki nyálát csorgatva várja hogy bók és elismerés tetemeket dobjanak elé, hogy aztán azon csámcsogva jól érezze magát egy darabig. Szeretném azt hinni, hogy ennél már jobb viszonyt ápolok önmagammal.
Mostanában valami megváltozott. Ébredés után még mindig ülök egy percet az ágyam szélén. Ugyanúgy megyek ki a fürdőszobába fogat mosni, mint eddig. Azonban a tükörbe nézve, nem az ismerős arc fogad. Nem tudom ki ez a nő a tükrömben, de tetszik!
Megszámolni sem tudnám, hányszor sírtam életem folyamán. Hogy hányszor éreztem úgy, hogy elbuktam, kudarcot vallottam. Sokszor azt kívántam, bár vége lenne már ennek, a sok szenvedésnek, megaláztatásnak, az életemnek... Árvának éreztem magam, kire haragudhattam hát volna? Felnéztem az égre, s minden mérgem teremtőimhez küldtem. Miért teszitek ezt velem?