Mindig irigyeltem azokat az embereket akik erőt és magabiztosságot sugároznak. Akik tudják mit akarnak és nem félnek hangoztatni a véleményüket. Az a figura akartam lenni, aki mindig a képedbe mondja az igazságot, az őszinte véleményét. Hosszú éveken keresztül dolgoztam rajta, s végül sikerült elég bátornak lennem ahhoz, hogy mindig kimondjam kertelés nélkül a gondolataimat. A sikerélmény hatása alatt először észre sem vettem, hogy lassan eltűnnek az emberek az életemből...

Mindössze 17 éves voltam, amikor műsorvezetőként kezdtem dolgozni egy kisebb rádió állomásnál. Havonta tartottunk céges rendezvényeket, ahova a hallgatókat is gyakran elhívtuk és ingyen pizzával vártuk őket. Az estek alatt élőzenés fellépések voltak, s az egyik alkalommal öt fiúcska sétált fel a színpadra. Alacsonyak voltak és nagyon vékonyak, térdig érő pólót, buggyos gatyát és baseball sapkát hordtak (azt persze mondanom sem kell, hogy mindegyik hat számmal nagyobb volt a méretüknél). Már ekkor kíváncsiak szemléltem, vajon mi lesz ebből, de akkor pislogtam csak nagyokat, mikor elkezdtek "rappelni". Az előadás finoman szólva is borzalmas volt. Ne értsetek félre, én sem tudok énekelni, de a ritmust sosem találták el, hamisak voltak, a szöveg vagy nem rímelt vagy nem jött ki szótagra, egyszóval olyan volt az egész mint egy általános iskolai ki-mit-tud. 

Pár héttel később találkoztunk velük a belvárosban, s amíg a barátaim kedvesen és bátorítóan beszéltek hozzájuk, én közöltem velük, hogy ez a műfaj nem megy nekik, inkább váltsanak. Ha bunkónak is hangzott amit mondtam, pusztán a jó szándék vezérelt, hogy ne égessék le magukat és ne kergessenek egy olyan álmot, amit sosem válthatnak valóra. Akkoriban még teljesen más elképzelésem volt a világról. Úgy gondoltam, valaki vagy tehetséges, vagy nem. Vagy meg van benned valami születésed pillanatától, vagy nincs. Akkor még nem tudtam, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, akár tehetséges vagy, akár nem, és hogy a legnagyobb sztárok is az iskolai ki-mit-tud szintről indultak egyszer. Azt sem tudhattam, mennyit fog még változni a világ pár év alatt, hogy akár a youtube által is lehet valakiből sikeres zenész, vagy hogy nem is feltétlenül kell valakinek okosnak és/vagy tehetségesnek lennie ahhoz, hogy sikeres legyen, elég ha el tudja adni magát. 

Ma már azt mondanám a srácoknak, hogy ne hagyják, hogy a kezdeti nehézségek kedvüket szegjék, dolgozzanak keményen és meg lesz a gyümölcse! Ez "kicsit" eltér attól, mint amit régen mondtam nekik, igaz? Pont ez a baj a megmondóemberséggel. Mindig a jelenlegi meggyőződéseink és világképünk alapján mondunk ítéletet, véleményt másoknak, s attól még, hogy mi teljes mértékben meg vagyunk róla győződve hogy igazunk van, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy úgy is van. 

Miután éveket dolgoztam rajta, hogy ki merjem mondani a véleményemet, gondolataimat, újabb éveket kellett rászánnom, hogy elkezdjem finomítani ezeket. Persze mindig szólok, ha valakinek el van kenődve a sminkje vagy saláta ragadt a fogai közé,de már nem dobálom az emberekre a legnyersebb gondolataim bomba módjára. Arra is rá kellett jönnöm, hogy sokszor tényleg igazam van. Jók a megérzéseim, könnyen kiismerem az embereket és hamar rátapintok a lényegre. Viszont van a családomban egy mondás ezzel kapcsolatban, ami borzasztóan tanulságos: 

-Igazam van! 

-Tudod mi jár annak, akinek igaza van? 

- Micsoda?

- A szája!

Ugyanis hiába van igazam, attól még egyáltalán nem biztos, hogy az adott illetőnek pont arra van szüksége, hogy ezt a képébe vágjam. Még ha a szeretet és a legjobb szándék vezér is, muszáj tekintettel lennem arra, hogy a másik ember nagy valószínűséggel nem olyan mint én és teljesen másként fogja érinteni az adott felismerés, mint mondjuk ahogy engem érintene. 

Nemrég összevesztem egy számomra nagyon kedves személlyel az életemben. Már születésemtől fogva ismerem őt, s mindig felnéztem rá. Ő sosem félt harcolni az igazáért, érvényesíteni az akaratát és önmagát adni. Többször viccelt azzal, hogy mi szuper pár vagyunk, hiszen én folyton a felhők felett álmodozom, Ő pedig született realista, így ha én túl magasra kalandoznék, Ő mindig visszahúz a földre. Nagyon sok évig hittem is benne, hogy ez egy jó dolog. 

Tegyük fel, hogy az adott illető egy ló, én pedig egy madár vagyok. Az egész családja tele van lovakkal. Nemesek, erősek, kitartóak és gyorsak. Nagyon szerettem volna olyan lenni, mint ők. Persze fele annyit sem tudtam futni a kis madárlábaimmal mint Ő a hosszú és erős végtagjaival. Gyakran adott tanácsot, hogyan fussak, hogyan vegyem közben a levegőt , mekkorákat lépjek, stb. Minden próbálkozásom ellenére a közelébe se kerültem az általa elért eredményeknek, helyette inkább a repülésről áradoztam neki, hogy az mennyire csodálatos lehet, hogy mennyivel könnyebben és gyorsabban eljuthatnék egyik pontról a másikra. Ilyenkor viszont elmagyarázta nekem, hogy mi nem tudunk repülni, (néha még demonstrálta is a lábaival, hogy bár hiába csapkod velük, ugyanúgy a földön áll) és egyébként is a futás az egyetlen módja annak, hogy elérjünk a célunkhoz. Minél inkább kezdtem kételkedni ebben az állításban, minél inkább a saját utamon gondolkodtam, Ő annál lenézőbben, felsőbbrendűbben próbált meggyőzni az igazáról. Tudom, hogy Ő ezt csak szeretetből és jóindulatból tette, hiszen csak azt szerette volna hogy én is megtapasztaljam milyen érzés vágtatni , s valószínűleg az egyik leggyorsabb paripa lett volna belőlem a támogatása által , ha ebben a történetben mindketten lovak lettünk volna. Azonban Ő még nem tudott túllépni az egóján, azon a tényen, hogy igaza van, s ettől nem vette észre, hogy a mellette álló élőlény egy madár, akinek teljesen más szükségletei és képességei vannak, mint neki, vagy a többi lónak. 

Tehát semmit nem számít az, ha igazunk van, vagy ha jobbnak érezzük magunkat másoknál. A megmondóemberek mindenkinek segíteni szeretnének, mégis valahogy elüldözik az embereket maguk körül hosszútávon, vagy olyan emberekkel veszik körbe magukat, akik hagyják hogy irányítsák őket, és mások mondják meg, mi a jó nekik. 

Sokáig úgy gondoltam, az az érték, ha képes vagy felismerni az igazságot és mindig ki is tudod mondani azt. Fájdalmas leckék árán kellett rájönnöm, hogy az igazság mennyire képlékeny tud lenni, és hogy az igazi érték az az, ha képes vagy felismerni mások értékeit, vágyait, képességeit és igényeit, s ezek tudatában képes vagy támogatni őket, még ha magadban nem is értesz velük egyet teljes mértékben. S mielőtt ezt megtehetnénk, először önmagunkkal kapcsolatban is meg kell tennünk ugyanezt. Ez a történet segített rájönnöm arra, hogy egy madár vagyok, aki képes szárnyalni, s magasan a felhők felett van a helyem és soha nem szabad kevesebbnek éreznem magam, ha egy ló rossz érzést próbál kelteni bennem, amiért nem tudok úgy szaladni, ahogy Ő.