Ahogy elkezdtem írni ezt a bejegyzést, erős motivációt éreztem arra, hogy teljesen őszintén beszéljek az érzéseimről. Már több mint egy oldalt teleírtam arról, hogyan is játszom meg magam, hogy miért érzem azt, hogy az egész életem csak egy hazugság. Majd jött a fájó felismerés: még mindig ezt csinálom. Nem írok semmi konkrétat, nem nyílok meg és nem engedek be senkit. Csak körülírok dolgokat és általánosságban fogalmazok. Mert ebben jó vagyok, ehhez szoktam hozzá. De ennek itt most vége.
Nagy dilemmában vagyok. 12 évesen ráeszméltem, hogy bár fiú testbe születtem, én mégis lány vagyok. Attól a perctől kezdve mindent megtettem, hogy nőként élhessek. Körülbelül 14 éves koromra már csak női ruháim voltak, magántanulóként "jártam" iskolába, és női hormonokat szedtem. Onnantól kezdve már senki nem gondolta volna rólam, hogy nem női testbe születtem. Persze törekedtem is erre. Messziről elkerültem mindenkit, aki régebbről ismert, s minden erőmmel a titkom megőrzésén fáradoztam. Szégyelltem a helyzetem, gyűlöltem és megvetettem magam. Egyszerűen csak átlagos akartam lenni, átlagos problémákkal. Úgy éreztem, ha bárki megtudja a titkom, az a vég.
Most itt vagyok, 23 évesen, tetőtől talpig nőként, aki dolgozni jár, szocializálódik, s csodálatos barátai vannak, habár legtöbbjüknek sosem mesélt a múltjáról. Megteremtettem magamnak a lakhelyem, s keményen megdolgoztam mindenemért, amim van. Végre olyan életet élek mint mindenki más, pontosan olyan problémákkal, amikre mindig is vágytam. Mégse vagyok boldog. S évekig nem is értettem, miért ez az indokolatlan boldogtalanság?! Miért érzem azt, hogy az egész életem egy hazugság? Persze a válasz teljesen egyértelmű volt: mert nem vagyok valódi. Jelenlegi önmagam csak egy szerep, amit megírtam magamnak, mintha csak egy szappanopera főszereplője lennék. Gondosan kitaláltam magamnak egy másik múltat, más történetekkel. Borzasztóan hiteles szerep lett, tökéletesen is alakítottam. Egy jó szereppel könnyen azonosul a színész, és a nézők is. De minden szerepnek vannak határai. Ha mélyebbre mész, ha kérdéseket teszel fel, vagy csak elkezded feszegetni a határokat rájössz, hogy az általad megismert karakter nem is létezik.
Tehát létrehoztam ezt a karaktert, mert úgy gondoltam, ez vagyok én, erre az életre vágyom. Ma van pontosan öt éve, hogy túlestem a műtétemen. Öt év. Ennyi kellett hozzá, hogy rájöjjek, nem szabad szégyellnem magam a történtek miatt, nem élhetek öngyűlölettel és hogy mindaz amin keresztül mentem tett igazán önmagammá. Elhagyni ezt a részem olyan lenne, mintha egy tulipán el akarná tüntetni a gyökereit. Pár napig pompázni fog, azonban néhány nap után elhervad.
Teljesen jól kianalizáltam magam. Kinek kell pszichológus? Megszületett bennem a felismerés: coming outolni kell hát, s felépíteni egy hazugságok nélküli életet. Egy olyan életet, ahol nem kell szerepet játszanom. Joggal teheted hát fel a kérdést "mire vársz még?". De ez nem ilyen egyszerű. Ha egyszer előbújok, azzal lerombolom azt a biztonságot, amit szerepem nyújt. Sok ember nem fog elfogadni. Sok ember gyűlölködő kommentekkel fog illetni. S bár 100%osan önmagam leszek mindenki szemében, mégis céltáblává válok. S többé már nem fogok tudni a szerepem mögé rejtőzni. Egy élet munkáját tenném tönkre egy előbújással.
Mindennek ellenére mégis jó érzés kerített hatalmába. Hiszen megszületett életem első szívből jövő, teljesen őszinte bejegyzése önmagamról, önmagamnak.
