Megszámolni sem tudnám, hányszor sírtam életem folyamán. Hogy hányszor éreztem úgy, hogy elbuktam, kudarcot vallottam. Sokszor azt kívántam, bár vége lenne már ennek, a sok szenvedésnek, megaláztatásnak, az életemnek... Árvának éreztem magam, kire haragudhattam hát volna? Felnéztem az égre, s minden mérgem teremtőimhez küldtem. Miért teszitek ezt velem?
Emlékszem arra a jellegzetes pillanatra az életemben. Az előszobában álltam, bámulva a hófehér falra felakasztott táblácskát. Magamban felidéztem a különböző üzeneteket, amiket krétával hagytunk egymásnak anno. "Nem akartalak felébreszteni, kávé és reggeli az asztalon", "Köszönöm, hogy boldoggá teszel", "Liszt, tojás, cukor, krumpli". Most mégis ezzel az egy, utolsó nekem szánt üzenetével szemezek. "Szeretlek". Persze azóta már nem így áll a helyzet. Ő már egy más ember, egy idegenné változott, két teljes nap alatt, aki teljes mértékben közönyös irántam. Mégis, itt ez az egy szó, ez az üzenet. Mint egy térben lebegő, kimondott, aztán ottfelejtett szó.
Könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. Még képtelen voltam elengedni a közös életünket, az otthonunkban, az együtt tervezett jövőnket. A mellkasom majd kiszakadt a helyéről a fájdalomtól. Elfolyt sminkes fejemet az ég felé biccentettem. Miért Teszed ezt velem? - gondoltam magamban.
2 hónappal később
Hazafelé tartottam, egy őszi estén. Cipőm kopogása a betonon próbált vetekedni a város zajával, persze mindhiába. Vékony kis kabátom és a hajam néha táncot lejtett a széllel, mi időnként belekapott. Egy csodálatos, barátokkal töltött programon voltam túl. Lélekben már éreztem az otthon melegét. Mindig is a belvárosban akartam lakni. Azon az estén minden tökéletes volt. Mintha összhangban lettem volna a létezéssel. A közlekedésjelző lámpák fényjátéka, az autók hangja, néha egy-egy duda szó, néhol mentő autó szirénázása. Minden annyira odaillő és tökéletes volt. Mosolyogtam, mert mosolyognom kellett, oly könnyednek éreztem magam. Abban a pillanatban, ismét az ég felé fordítottam a fejem. Fénylő csillagok mosolyogtak le rám. Olyan volt, mintha ismerném őket, egytől egyig. Mintha valami megmagyarázhatatlan kötelék lenne köztem és az univerzum között. Elöntött a hála. Végül az eget bámulva, csak annyit suttogtam magam elé: köszönöm.
